Mi történik velünk?

Drága Hölgyek, emlékeztek még a kamaszodó énetekre? Arra, aki időnként csak hevert az ágyon és bámulta a plafont? Arra a kamaszra, aki elgondolkodott saját létezésén, a világgal való kapcsolatán? Aki időnként harsány volt, időnként begubózott és nem  lehetett megközelíteni, mert szúrt, mint egy sündisznó? Aki pontosan tudta, mit nem akar, de nem feltétlen tudta, mit is akar.
Éveken át fejlődött, formálódott kívül és belül.

Azt kell mondjam, a változókor erősen hajaz a kamaszkorra, azzal az apró eltéréssel, hogy szerencsés esetben, most már azt is meg tudjuk mondani, hogy mit akarunk. Pontosan körvonalazódik mi az, amin változtatni akarunk, és mi az, amit egyáltalán nem akarunk már elviselni!

Nem ismerem a statisztikai adatokat, de ki merem jelenteni, nagyon sok nő lép ki a párkapcsolatából a változókor időszakában. Számtalan kliensemet kísértem az elmúlt húsz évben, hasonló szituációban, és el kell mondjam, a férjeik nem nagyon értették, mi történik, miért akar életük párja "hirtelen" válni?
Nyilván nem volt hirtelen, és hát az első sokk, sok mindent kihozhat a férjekből...
Például a következő mondatot is:

"Egyáltalán nem értem, mi bajod van, miért akarsz elválni?! Eddig olyan engedelmes voltál!"
Hát, igen! Ha az ember évtizedekig maga alá gyűri a saját természetét,
ilyen-olyan okokból, az előbb vagy utóbb, meg fogja rogyasztani azt a fene nagy 'engedelmességet'! De el is lehet sorvadni ebben.
Mindenesetre a hormonok táncrendjébe bekerül a  lázadás.
És, ha csak nincs a változókorú nő kemikáliákkal mélyen leszedálva, akkor bizony táncba megy!

"Older is Bolder" - mondja Clarissa Pinkola Estés, ami nagyjából annyit tesz - "az idősebb bátrabb".
Nem a fiatalkori vakmerőségre gondol, hanem a legmélyebb lényegünkből - autentikus énünkből -  fakadó, igényre - elódázhatatlan döntésekre, cselekvésre, őszinte, mély kommunikációra. Főleg önmagunkkal, mert ebből fakad minden más.

Ahogy kamaszként is izgatott bennünket a ki vagyok én kérdése, úgy a változókor idején is talán ez feszít bennünket a leginkább? És feltesszük a kérdést:

Ki ez a nő, aki rám néz a tükörből, és akiről néha azt gondolom, egyáltalán nem is ismerem?
Sok mindent újrafogalmazunk, átértékelünk az életünkben, beleértve önmagunkat is.
Idővel megérezhetjük az erőnkből fakadó felelősségteljes, jótékony hatalmat.
Bátrabban vállaljuk a véleményünket, megtanulunk nemet mondani, nem megyünk bele számunkra nem kívánatos, kellemetlen dolgokba, megízleljük a szabadság ízét - ez pedig élettel telivé tesz bennünket!

Azt tapasztaltam, minél autentikusabb életet él valaki, annál kevésbé hatalmasodnak el a tünetei. Minél több az elfojtás, a megfelelés valakiben, minél mélyebben égett a lelkébe a "a mindenkit ki kell szolgálnom", ideája, - vagy ennek éppen az ellenkezője, az állandó harcban állás -  ott erősebben jöhet a hőhullám, gyakoribb lehet a szédülés, alapvetően nagyobb eséllyel jelenhetnek meg tünetek.

A menopauza a női lét természetes átmenete, és rengeteg felismeréssel ajándékozhat meg bennünket. Könnyen észrevehetjük például, hogy nincs lehetőségünk mindent kontrollálni, hogy a páncélzat, amelyet a sérülés, és az érzéseink megélése helyett öltöttünk magunkra, elnehezít, akadályt jelent, és talán ideje lefejteni magunkról.
Valamikor szükségünk volt rá, de ha a változókor idején is a régi sztereotípiák szerint, a régi vértjeinkbe kapaszkodva akarunk működni, megdermedünk.

Elzárjuk magunkat a lehetőségtől, hogy felfedezzük a változás ajándékait, és kiteljesedésben, harmóniában töltsük életünk hátralévő évtizedeit.

"Életed közepe az az időszak, amikor az univerzum gyengéden válladra teszi a kezét, magához húz és a füledbe suttog."
(Brené Brown)