Lyn Slater a 64 éves egyetemi tanár, akiből "véletlenül" divatikon lett

A divat hosszú évtizedeken át a fiatalságról szólt. A simaságról, a szinte áttetszővé vált, - és sok esetben kamaszkorban lévő – lányokról, egy olyan zárt világról, olyan szakmáról, amelyből huszonévesen már ki lehetett öregedni.

Mindez lassan formálódni kezdett, és ahogy említettem egy korábbi cikkemben ma már egyre gyakrabban találkozunk érett nőkkel a kifutókon.

És a változások sodrában egyszer csak jött Lyn, a 64 éves egyetemi tanár, aki saját elmondása szerint azért indította el az „Accidental Icon” című oldalát 2015-ben, mert nem talált olyan blogot vagy magazint, amely

„… városi, modern, szellemi esztétikai, és olyan nőket is megszólít, akik érdekes, mégis hétköznapi, városi életet élnek.
Nőket, akik (mint én) kreatívak, fittek, tele vannak gondolatokkal, elkötelezettek, akik kapcsolódnak önmagukkal, és ami még ennél is fontosabb – tisztán látják, és komfortosak mindazzal, akik ők”.

Lyn vizuális történeteket szeretett volna mesélni, kreatívabban akart írni, és valami olyat létrehozni, amellyel akkor is sok embert tud megszólítani, amikor fontos témákról beszél.
Mindehhez végül a divatot választotta.

Az írás saját szenvedélye, nem voltak elvárásai, egyszerűen csak közölni akart dolgokat. Ami ezután történt, arra ő maga sem számított.

Rövid időn belül a New York-i Fashion Week kifutóján találta magát, képmása a londoni buszok oldaláról köszönt vissza, Shanghajban pedig arról beszélt az embereknek, hogyan találhatnak rá és hogyan alakíthatják ki egyéni stílusukat.

Úgy gondolja, hogy mindaz, amit csinál, teljesen átlagos.
Megtanulta elfogadni és helyén kezelni a sikert, képes lett magához ölelni az öregedést.
Hangsúlyozza, hogy nagyon sokat tanult a diákjaitól, és mindazt, ami igazán sikeressé tette őt, gyakorlatilag az osztálytermekben tanulta meg.

Három dolgot tart különösen fontosnak.

Az első, hogy engedi magát a folyamatok által vezérelni.
Kezdetben nem sokat tudott a divatiparról, ezért elvárásoktól mentesen, kissé tanácstalanul vágott bele, és fogalma sem volt, hogy mivel fog találkozni ezen az úton.

De tanárként is pontosan így működik:

"... mert hiába a jól felépített, előre eltervezett óramenet, az akadémikus szabályok betartása, amikor a diákok jönnek, kérdeznek, vagy éppen elmesélnek egy történetet, darabokra hullhat mindenféle tervezés.
Ilyenkor lehetőséged van, hogy megállj egy pillanatra, és azt mondd magadnak, hogy én most ezzel a történettel maradok, mert érdekel. És amikor ezt megengeded magadnak, valószínűleg te is és a diákok is úgy érzitek majd a végén, hogy ez volt a legjobb óra, amin valaha is részt vettetek. Ez az a megközelítés, ami engem előrevitt.”

A második dolog, amit Lyn Slater kiemel az a befogadás fontossága. A nyitottság másokra.
Tanárként számtalan diákkal találkozik, úgy véli - tudnia kell mindenkit megszólítani, azokat is, akik fogyatékossággal élnek vagy, akik újra iskolapadba ülnek és akár egy felépített karrier után szeretnének valami újat tanulni.

„Ott volt számomra a kihívás, hogy egy nagy létszámú és sokszínű közönséghez beszélhetek.”

Annak ellenére, hogy a környezetében,  igyekeztek rábeszélni, találja meg a saját célközönségét, és ne akarjon mindenkihez szólni, ő mégis ragaszkodott ehhez az elhatározáshoz.
És a tények őt igazolják, ugyanis legfiatalabb követője 13, a legidősebb pedig 90 éves, és számtalan országból, minden lehetséges kultúrából követik a tevékenységét.

A harmadik nagyon fontos dolog számára a kísérletező kedv, és

„… hogy közben megtanuljuk a legtöbbet kihozni a hibákból, vagy a nem várt helyzetekből”.

Őszintén beszél arról, hogy olykor idő kell az élmények feldolgozásához, hogy néha telítődik a digitális világgal, de akkor egy rövid időre visszavonul, ahogy tette ezt tavaly év végén is.

Amúgy fáradhatatlan! Utazik, tanít, most pedig könyvet is ír, amely közte és a közönsége között lévő együttműködés eredménye. Tervezi, hogy idén havi rendszerességgel fog hírlevelet is küldeni.

Közben az emeleti szomszédjával – aki nem mellesleg divatfotós – egy új projektet is elindítanak. :)

Azt hiszem Lyn tényleg hadat üzent a láthatatlanságnak!

Kérlek oszd meg másokkal is a történetét, hogy minél többen erőt meríthessenek a példájából!